A linóleum egy sajnálatos szerencsétlenség áldozata lett hazánkban. Régen a házgyári épületek előszobáit, konyháit és fürdőhelyiségeit jobbára PVC burkolatokkal “csinosították”, és valami rejtélyes módon az emberek tudatába beégették, hogy amin járnak az a linóleum.

A linóleumnak soha nem volt semmi köze a PVC-hez, és a lakótelepi burkolatoknak sem volt semmi köze a linóleumhoz. Szegény anyag egy fura sztereotípia áldozata lett, aminek az olcsóbban előállítható PVC lehetett az oka. Tehát, aki nem ismeri a burkolatok ezen fajtáját, annak érdemes most gyorsan és véglegesen törölni a hibás információkat.

Kezdjük az elejéről!

A linóleumot egy Frederick Walton nevű úriember kísérletezte ki még a 19. század közepén természetes anyagok alkalmazásával. Messze nem volt tökéletes az eljárás, amivel készítette az anyagot, ezért a tömeges gyártást megelőzően, a szabadalmát átadva más fejlesztőknek újabb, gazdaságosabb módszereket kísérleteztek ki. Az alapanyagok összetételének változtatásával és egyéb gyártástechnológiai vívmánynak köszönhetően gyorsan terjedni kezdett a burkoló anyag a 20. század első felében. Az amerikai alkohol tilalom is közrejátszott a sikerben: mivel az eladhatatlan, felhalmozott parafa dugókkal kellett  valamit kezdeni, beletették a linóleumba, ami így olcsóbb lett és egyre többen telepítettek ilyen burkolatot otthonukban.

Felmerül a kérdés, hogy miért keverhetik az emberek a PVC-t a linóval?

A válasz egyszerű: a két burkoló anyag kinézetre hasonlít. És itt gyakorlatilag vége is a közös tulajdonságoknak. Pontosabban a hasonló jellemzőknek, hiszen a linóleumot ugyan úgy lehet tekercs, modul, klikk-rögzítésű kivitelben beszerezni, sőt bevonni vele falakat, bútorokat. És valójában ez jelenti az óriási nagy különbséget, a nagy dilemmát: műanyag vagy természetes?